Egy szabadúszó író, Duncan Heining jegyzi a nemrégiben megjelent Trad Dads, Dirty Boppers, and Free Fusioneers: British Jazz, 1960-1975 című hiánypótló könyvet. A közel 500 lapos áttekintés borítóján természetesen a Ronnie Scott’s klub, a legnevesebb londoni jazz-főhadiszállás képe látható. Heining célja, hogy az angol társadalom néhány évtizeddel ezelőtti fejlődéstörténetébe ágyazza bele a jazzt, mint zenei, kulturális és gazdasági jelenséget. A szerző komparatív módszert is alkalmaz, mielőtt kideríti: a brit jazz fejlődése sajátos utat járt be, amely egyaránt eltér a kontinentális és az amerikai fejlődési modelltől. Egyben azt is meggyőző érvekkel támasztja alá, hogy a brit jazz a 60-as években és a 70-es évek első felében semmiképp se tekinthető az amerikai minták utánzásának, önelvű fejlődési utat járt be saját zenei nyelvvel és értékrendszerrel. A kötet tizenegyedik fejezete teljes egészében a brit free jazz történetét tárgyalja, talán ez tekinthető a könyv legizgalmasabb részének, de a tizedik fejezetben tárgyalt problémák – drogfogyasztás és rasszizmus, illetve a mássággal szembeni türelem – szintén sok olvasót érdekelhetnek.