A The Pitchfork Review negyedéves kiadvány legutóbbi száma hosszú cikket közöl a 60-as évek egyik meghatározó avantgárd jazzfigurájáról, Albert Aylerről. A tenorszaxofonos 1963 nyarán költözött be a nagynénje harlemi házának egyik szobájába azzal a céllal, hogy hosszabb ideig marad New York-ban. A zenei élet épp forrongott: éltek és alkottak még a bebop nagyjai, Dizzy Gillespie és Thelonious Monk: utóbbi még a Time magazin címlapjára is felkerült. Miles Davis zenéje átalakulóban volt, de sikerült összeállítania második nagy kvintettjét, mellyel újabb remekműveket készült létrehozni. Művészi csúcsponton volt Charles Mingus, és a már régen kanonizált Duke Ellington is alkotói ereje teljében volt (épp 1963-ban indult a Külügyminisztérium pénzén több hónapos közel- és távol-keleti körútra az Ellington-nagyzenekar, melynek eredménye az 1966-os Far East Suite nagylemez lett). De hiába töltöttek meg hangversenytermeket az élő legendák koncertjei, az 1963-as év igazi jazztörténeti eseménye a „new thing” volt, vagyis a free jazz, melyet Ornette Coleman nevezett el így 1960-ban egy lemeze címében. Ez a zenei világ érdekelte Aylert, aki korábban évekig Európában élt: Franciaországban volt katona, majd Észak-Európában játszott. Nagy élménye a Cecil Taylor-féle együttes volt, amelynek tagjaként néhány hónapot tölthetett el. Ayler Európában lemezeket is adott ki, de ezek kevesekhez jutottak el. Első, 1962-ben Svédországban publikált lemeze a Something Different!!!!!! címet viselte – talán Ornette Coleman nyomán. Ayler maga nem szívesen dokumentálta saját zenéjét. Úgy érezte, a lemezen megszólaló zene nem egészen azonos azzal, amit a fejében hall. Sokak által „gyönyörűnek” nevezett zenei ötleteinek furcsaságai dacára sok barátot szerzett: gondolatait szívesen megosztotta nem-művészekkel is. Könnyen és szerényen kommunikált. Számos hívet szerzett New Age-es vallási gondolataival is, melyek a 60-as években csak erősödtek, és mind jobban befolyásolták a zenéjét. Első New York-i gigjén is Cecil Taylor együttesében játszott Greenwich Village-ben, a Take 3 kávéházban. 1963. december 29-én Ayler fellépett a harlemi The Baby Grand Caféban, a 125th streeten, itt hallotta őt először játszani Bernard Stollman jogász, akit annyira elkápráztatott, amit hallott, hogy induló lemezkiadójához leszerződtette a tenorszaxofonost. 500 dollár előleget fizetett neki, és a Spiritual Unity, az új miniatűr kiadó első felvétele el is készült 1964 júliusában. Az ESP-Disk kiadó indította el Aylert a nemzetközi hírnév felé.