A The Pitchfork Review negyedéves kiadvány legutóbbi száma hosszú cikket közöl a 60-as évek egyik meghatározó avantgárd jazzfigurájáról, Albert Aylerről. A tenorszaxofonos 1963 nyarán költözött be a nagynénje harlemi házának egyik szobájába azzal a céllal, hogy hosszabb ideig marad New York-ban. A zenei élet épp forrongott: éltek és alkottak még a bebop nagyjai, Dizzy Gillespie és Thelonious Monk: utóbbi még a Time magazin címlapjára is felkerült. Miles Davis zenéje átalakulóban volt, de sikerült összeállítania második nagy kvintettjét, mellyel újabb remekműveket készült létrehozni. Művészi csúcsponton volt Charles Mingus, és a már régen kanonizált Duke Ellington is alkotói ereje teljében volt (épp 1963-ban indult a Külügyminisztérium pénzén több hónapos közel- és távol-keleti körútra az Ellington-nagyzenekar, melynek eredménye az 1966-os Far East Suite nagylemez lett). De hiába töltöttek meg hangversenytermeket az élő legendák koncertjei, az 1963-as év igazi jazztörténeti eseménye a „new thing” volt, vagyis a free jazz, melyet Ornette Coleman nevezett el így 1960-ban egy lemeze címében. Ez a zenei világ érdekelte Aylert, aki korábban évekig Európában élt: Franciaországban volt katona, majd Észak-Európában játszott. Nagy élménye a Cecil Taylor-féle együttes volt, amelynek tagjaként néhány hónapot tölthetett el. Ayler Európában lemezeket is adott ki, de ezek kevesekhez jutottak el. Első, 1962-ben Svédországban publikált lemeze a Something Different!!!!!! címet viselte – talán Ornette Coleman nyomán. Ayler maga nem szívesen dokumentálta saját zenéjét. Úgy érezte, a lemezen megszólaló zene nem egészen azonos azzal, amit a fejében hall. Sokak által „gyönyörűnek” nevezett zenei ötleteinek furcsaságai dacára sok barátot szerzett: gondolatait szívesen megosztotta nem-művészekkel is. Könnyen és szerényen kommunikált. Számos hívet szerzett New Age-es vallási gondolataival is, melyek a 60-as években csak erősödtek, és mind jobban befolyásolták a zenéjét. Első New York-i gigjén is Cecil Taylor együttesében játszott Greenwich Village-ben, a Take 3 kávéházban. 1963. december 29-én Ayler fellépett a harlemi The Baby Grand Caféban, a 125th streeten, itt hallotta őt először játszani Bernard Stollman jogász, akit annyira elkápráztatott, amit hallott, hogy induló lemezkiadójához leszerződtette a tenorszaxofonost. 500 dollár előleget fizetett neki, és a Spiritual Unity, az új miniatűr kiadó első felvétele el is készült 1964 júliusában. Az ESP-Disk kiadó indította el Aylert a nemzetközi hírnév felé.
A New York-i Vision 21 fesztiválon június 7-12-én Henry Grimes bőgős életműve áll a középpontban. Grimes 1958-ban tűnt fel – huszonkét évesen – a Newporti Jazzfesztiválon, ahol hat különböző zenekarvezető együttesében játszhatott. Sonny Rollins, Benny Goodman, Lee Konitz, Tony Scott, Gerry Mulligan és Thelonious Monk foglalkoztatta a bőgőst, ami már önmagában is sokat elárul tudásáról és stiláris sokszínűségéről. 2003-ban, harminchárom évi hallgatást követően Grimes visszatért a reflektorfénybe: a Vision 7 fesztiválon játszott William Parker csapatában egy Jeanne Lee emlékének szentelt műsorban, majd színpadra lépett a Rob Brown Trióval is. Azóta mintegy hatszáz koncertet adott harminc országban. Újabb partnerei között tartjuk számon Kidd Jordant, David Murray-t, Marshall Allent, Roscoe Mitchellt, Wadada Leo Smith-t, Marc Ribot-t és Sekou Sundiatát. A most nyolcvanegy éves mester a fesztiválon veheti át életműdíját. A hangversenyeken fellép többek között Geri Allen, Andrew Cyrille, Graham Haynes, Charles Gayle, Melanie Dyer, Nicole Mitchell, Tomeka Reid, Marc Ribot, Chad Taylor, Karma Mayet Johnson, Meshell Ndegeocello, Lisa Sokolov, Dwight Trible és Imani Uzuri.
Közzétették a The Doris Duke Charitable Foundation idei huszonegy díjazottjának listáját. (Idén osztják ki e díjakat ötödik alkalommal.) A huszonegy kitüntetett művész között nyolc jazzmuzsikust találunk:
- Wadada Leo Smith; trombitás
- Jen Shyu; énekes-táncos
- Henry Threadgill; szaxofonos
- Dave Douglas; trombitás
- Fred Hersch; zongorista
- Wayne Horvitz; billentyűs
- Jason Moran; zongorista
- Matana Roberts; szaxofonos
A kitüntetettek fejenként 275,000 dollár jutalomban részesülnek.
Hat CD-ből álló reprezentatív gyűjteményt jelentetett meg a közelmúltban a Mosaic Records lemezkiadó. A kollekció a Classic James P. Johnson Sessions címet viseli. Johnson vitathatatlanul az egyik legfontosabb stride zongorista volt a jazz történetében. A ritmikailag szokatlanul komplex és harmóniáiban is meghökkentő stílus New York-ban alakult ki az 1920-as években, és a modern jazz egyik közvetlen előfutárának tekinthető.
A Louis Armstronggal foglalkozó újabb hírek arról szólnak, hogy egyrészt egy félórás, 1959-ből származó filmet, valamint két, igen jó állapotban levő, korábban publikálatlan 1928-as hangfelvételt találtak a trombitás-énekestől. A filmfelvételen Armstrong Los Angelesben látható, ahol épp Satchmo Plays King Oliver című lemezén dolgozik a zenekarával. A filmlelet azért is értékes, mert eddig egyetlen filmfelvétel se volt ismert róla, amint stúdióban dolgozik. Az egyik 1928-as hangfelvételeken a Louis Armstrong and His Orchestra, a másikon a Louis Armstrong and His Hot Five hallható.
Keith Jarrett korunk egyik legkreatívabb, megalkuvást nem ismerő jazzmuzsikusa, akit zongoristaként, improvizáló előadóként szerte a világon páratlan képességű művésznek tartanak. Az elmúlt több mint negyven évben maradandó élményt kínáló, rögtönzött szólózongora-koncertjei és lemezfelvételei új irányokat jelöltek ki a kortárs jazz területén. Zenéje számos hatást fogadott magába a legkülönfélébb zenei nyelvezetek területéről, a jazztől kezdve a klasszikus zenén át egészen a bluesig és a folktradíciókig. Kivételes munkássága révén nagyszerű alkotások keletkeztek, köztük a legendás The Köln Concert, minden idők legnagyobb példányszámban eladott szólózongora-albuma, amely 2015-ben megjelenése negyvenéves évfordulóját ünnepelte.
Büszkeség a Müpa számára, hogy Keith Jarrett már az épület megnyitását követő második évben, 2007. október 18-án szólózongora-koncertet adott a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Ez azóta is sok jazzrajongó számára az egyik legemlékezetesebb előadás, melyet e falak közt átélt. A különleges esemény a 2015/16-os évad záróakkordjaként ismétlődik meg, július 3-án.
A Jazztanulmányi Kutatócsoport előadásait a BMC Könyvtárában lehet meghallgatni. Május 25-én Havas Ádám és Ser Ádám A budapesti jazz színtér konstrukciója címmel ismerteti kutatási eredményeit. Az előadók, a Corvinus egyetem szociológiai doktori iskolájának kultúraszociológusai a budapesti jazz színtér kulturális és társadalmi rétegződésének elemeit vizsgálják, mélyinterjús és kérdőíves technikákkal. Hogyan konstruálják meg saját zenei identitásukat a szcéna pozíciói közt? A zenei identitások legitimitáskonstrukcióit Pierre Bourdieu elmélete alapján modellezi, mely a gazdasági és szimbolikus profitok oppozíciója alapján térképezi fel a zenei mező, esetünkben a jazz színtér, különböző pozícióit, külön hangsúlyt fektetve a kreatív önmegvalósítás és gazdasági profitok konfliktusából fakadó egyéni megélhetési stratégiákra. A kutatás a sokszínű magyar jazzéletről hiánypótló módon olyan reális képet nyújt, melyet maguk a zenészek alkotnak meg.
Május 6-án jelent meg az ECM kiadó gondozásában Jack DeJohnette (dob, zongora, elektromos ütőhangszerek) In Movement című új lemeze, melyen Ravi Coltrane (tenor- szoprán- és szopraninoszaxofon), valamint Matthew Garrison (elektromos bőgő, basszusgitár) a dobos legenda munkatársai. A hanganyag történeti érdekessége, hogy fél évszázaddal ezelőtt DeJohnette a két fiatal muzsikus apjával (John Coltrane, Jimmy Garrison) is játszott már, akik viszont ugyanannak a kvartettnek voltak tagjai. A mai együttes eljátssza Coltrane híres Alabama című szerzeményét is. A CD-n tiszteletadó számok is felcsendülnek (Jimmy Garrison, Jimi Hendrix és Rashied Ali nagysága előtt hódolva), s a trió olyan számokat is eljátszik, mint a Blue in Green (Miles Davis), illetve a Serpentine Fire (Earth, Wind & Fire). Mind Ravi Coltrane, mind Matthew Garrison most szerepel először ECM-lemezen.
A jazz klasszikusainak kiadásával foglalkozó Mosaic Records egyik újdonságán, egy 8 CD-ből álló gyűjteményen Count Basie és Lester Young 1936-1947 közötti stúdiófelvételeit hallgathatják meg az érdeklődők. A reprezentatív album júniustól lesz kapható. A lemezek összeállítói hatalmas anyag átbúvárlása után szerkesztették meg a kiadványt, mely többek között Aladdin, Bluebird, Brunswick, Columbia, Commodore, Decca, Keynote, Mercury, Philo, Signature, Victor és Vocalion lemezeken megjelent zenéket tartalmaz.
A Parlando 2016/2. számában jelent meg Dr. Wolf Péter Endre Jazz-hangszerelés című DLA doktori értekezése, melyet szerzője 2014-ben védett meg a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. A zeneelméleti bevezető fejezetek után a szerző sorra veszi a jazz legfontosabb hangszereit a szaxofontól a dobig, külön fejezetben elemzi a jazzéneklést, majd hangszerelés-elméleti kérdésekre tér át, és néhány konkrét elemzést is bemutat.
Április 13-án a kaliforniai Berkeleyben hetvennégy éves korában elhunyt Pete Yellin altszaxofonos, Chick Corea, Lionel Hampton, Buddy Rich és Tito Puente egykori kísérője. Halálát többszöri stroke okozta. Yellin 1941. július 18-án született New York-ban. A Juilliard School of Music és a Brooklyn College növendéke volt, majd profi zenész lett. Játszott Joe Hendersonnal, illetve Mario Bauza, Maynard Ferguson, Sam Jones, Charles Earland együtteseiben és a Thad Jones/Mel Lewis Orchestrában. 1974-től saját zenekart is vezetett. Az 1980-as években és később főként Eddie Palmieri, George Benson, Machito és Bob Mintzer partnereként vált ismertté.
Dai Liang, ismertebb nevén A Bu pekingi csodagyerek. Először tizenhárom éves korában figyelt fel rá a nyugat, amikor 2012-ben egy amerikai szakember hallotta zongorázni egy pekingi zenei fesztiválon. A négyéves kora óta zongorázó A Bu nem sokkal később már kiadhatta első albumát is: 88 Tones of Black and White (Sennheiser Media, 2015). Ezen többek között Monk-, Coltrane- és Evans-feldolgozások hallhatók. Most már amerikai profikkal zenél a kínai tehetség, nemrégiben jelent meg triólemeze, a Butterflies Fly In Pairs. Saját kompozícióit is megszólaltatja, valamint Chick Corea és Michel Camilo bizonyos szerzeményeit is újragondolja.
Emily Dickinson szinte himnikus költeménye inspirálta a háromtagú Ergo együttest legújabb lemezük, az As subtle as tomorrow megalkotására. A zenekarban Sam Harris zongorázik, Shawn Baltazor dobol és Brett Sroka pozanozik. Ő kezeli a kompjútereket is, hiszen az akusztikus és az elektronikus elemek állandó keveredésére épül ez a minimalista szvit. A felvételek 2013 nyarán készültek Brooklynban. A kompozíciók mind Srokát dicsérik.
Az altszaxofonos/fuvolista Henry Threadgill vehette át idén a zenei teljesítményért járó Pulitzer-díjat. Threadgill kompozícióinak és előadásainak megalkuvásmentességét és eredetiségét jutalmazták az elismeréssel. Tulajdonképpen életműdíj ez, hiszen a muzsikus a 60-as éveket követő avantgárd zene egyik meghatározó alakja, aki nem is feltétlenül ragaszkodik a jazzidiómához. Tavaly jelent meg legutóbbi lemeze a Pi Recordings gondozásában In for a Penny, in for a Pound, azaz Aki A-t mond, mondjon B-t is címmel.
Snétberger Ferenc hasonlíthatatlanul egyedi, bensőséges hangon muzsikál. Játékában keveredik a klasszikus zenei örökség, a roma hagyomány, a flamenco és a jazz. A közelmúltban megalapított Zenei Tehetség Központban pedig abban segít a hátrányos helyzetű tehetséges fiataloknak, hogy találják meg saját hangjukat, azaz saját útjukat. Snétberger legközelebbi lemezbemutató koncertje május 29-én lesz a gödöllői Grassalkovich-kastélyban.